Zsuzsanna átlagos családba született, átlagos szülőkkel, átlagos testvérrel. A 70- es évekre jellemző családi normákban, kicsit talán konzervatív nézetek felé hajló neveltetésben. Második gyermekként látta meg a napvilágot. Négy évvel idősebb testvére, József, és ő is, teljesen egészségesen jöttek a világra. Szépen fejlődtek mindketten. József elkezdett beszélni, járni, mint a vele egyidős gyermekek, érdeklődő volt mindenre. Aztán 4 éves korában, amikor édesanyja ment érte az óvodába történt valami..
"Megérkeztem érte az óvodába, ő észrevett és felállt a kis asztaltól, amit pici kis kezével fogott, fejét enyhén felemelte a plafon felé és szemeivel felfelé nézett. Nem is tudom, mihez hasonlítsam, csak úgy elbambult. Ez pár másodpercig tartott. Aztán, mintha nem történt volna semmi, boldogan szaladt felém, körém fonta karjait és agyon puszilgatott. Megkérdeztem az óvónőket, hogy tapasztaltak e hasonlót nála, Ők azt válaszolták, hogy nem".
Valahol itt indult József "története" a család számára, ami az egész életüket gyökeresen megváltoztatta. Zsuzsanna úgy lett felnőtt, hogy látta tönkremenni testvére és szülei életét. Sok fájdalmas beszélgetés, tanácstalanság, küzdelem, lemondás, orvosok, lumbálás, gyógyszerek, műtétek, orosz és kínai gyógyászok és elkeseredett küzdelmek sorozata. Persze, vannak szép emlékei is, de mint mondta:
"Ezek a csodálatos emlékek, kirándulás, nyaralás, családi programok, inkább olyanok már, mint egy szép álom.. Mintha, csak vágyainkban, képzeletünkben lettek volna jelen és meg sem történtek soha az életben. Fura."
Eltelt jó pár év. Átléptünk a XXI. századba. Az orvostudomány hatalmas fejlődésen ment keresztül. József betöltötte a 43. évét. Úgy alakult, hogy napjai egy tolószékben telnek. Mindenben segítségre szolul, szellemileg leépült, mozogni szinte egyáltalán nem tud. Állandó felügyeletre szorul. Minden tevékenység körülötte előkészületekkel jár, legyen az egy ébredés utáni mosakodás, egy étkezés, egy fürdés vagy, ha orvoshoz kell menni. Minimum két ember szükséges ezek megoldásához és egyre nehezebb, hiszen szülők sem fiatalodnak, mindketten hatvan év felett járnak. Náluk is előjöttek a betegségek, de hatalmas szívvel és lélekkel ápolják fiukat. Csodálom kitartásuk, elszántságunk és erejük. Semmi nem törte meg Őket ebben. Édesanyja a mai napig bízik benne, hogy egyszer könnyebb lesz. Lassan 40 éve bízik... Erején felül helytáll.
Zsuzsanna sem fiatalodik. Egyedül neveli kislányát, a sors vele sem volt kegyes, de ez egy másik történet. Mindennapjaiban ott a kétely, a bánat, az örökös kérdés:
"Nem is tudom velem mi lesz, ha egyszer szüleim nem lesznek többé. - mondja halkan, lehajtott fejjel - Lesz-e annyi erőm, energiám és kitartásom, hogy így éljek, vagy összeomlok egyedül. Kicsit előre rohantam, remélem a sors kedvez nekem, és sokáig magam mellett tudhatom még családom. - felnéz; arcán végig gördül pár könnycsepp, aztán mosolyogva folytatja: De lesz segítségem, a kislányom."
Hogy érzékeltessem mit is jelent például egy "SZTK. körút" a család számára, elmesélem a legutóbbi ilyen napot, ahova elkísértem őket. Természetesen, ez is hosszas tervezést, szervezést igénylő "program". Az első momentum, hogy az édesanya elmegy - mondjuk az idegosztályra, - hogy időpontot kérjen József számára. (Ezt, egy olyan napon kell tennie, amikor Zsuzsanna nem dolgozik, mert, ha éppen "szükség" van, csak ketten tudják a szoba-WC-re tenni Józsit.) Amikor megvan az időpont, lázas szervezésbe kezd a család. Mivel, a fiú apja nem tud sokat gyalogolni, - csak így tudják megtenni a távot az Sztk.-ig, - Zsuzsanna vesz ki szabadnapot, hogy édesanyjával eltolják testvérét, a közel 3/4 órás úton az orvoshoz. Indulás előtti nap megpróbálnak mindent úgy szervezni, hogy ne csússzon be semmi bibi. (Gondolok itt például a WC. kérdésre).
"Egy társasház földszinti lakásban lakunk, ez némileg előny, de hogy utcára jussunk, meg kell küzdeni a ház bejáratánál lévő 3 lépcsőfokkal, ami nem tűnhet nagy gondnak, de az. Hárman, szó szerint lecibáljuk a kerekesszékben ülő bátyám. Néhány szomszéd elmegy mellettünk, oda-oda sandítanak, de eszükbe nem jut segíteni, köszönni meg főleg nem." - mondja feldúltan Zsuzsanna. Aztán vesz egy nagy levegőt és folytatja: "Talán jobb is, mert egyszer volt egy olyan, hogy köszönt ugyan a kedves szomszéd, de aztán elkezdett testvéremről beszélni, kérdezősködni, hogy mi van vele stb., de úgy mintha Ő ott sem ülne, vagy mintha egy tárgyról beszélne. Ilyenkor elönti az agyam a vér, de inkább nem jegyzem meg."
A lány elkezdi tolni testvérét és odaszól édesanyának, hogy menniük kell. Elindulnak. Kertvárosi részen laknak, igazából élvezet sétálni. Csend, hatalmas fák, szép zöld minden, enyhén fúj a szél. Az úttesten tolják a kerekesszékben ülő fiút, így könnyebb valamelyest haladni. A város e részén, nincs nagy forgalom, mégis az első autós, aki elhalad mellettük, kiszól az autóból: "Nem ismered a járdát?!" Vissza kettő, padlógáz és elhúz. Hirtelen nem is tudtam mit reagáljak, vagy egyáltalán le kell e reagálnom ezt a megnyilvánulást, de aztán Zsuzsanna szavai vágták el gondolataim: "Szót sem érdemel!"
Beszélgetünk. A lány próbálja bevonni testvérét is, mutogatja az általunk érdekesnek vélt dolgokat. Egy szép fa, egy futkározó kutyus, vagy egy ablakban ülő cica és a madárcsicsergés nem mindennapi élmény József számára, hiszen hónapokon keresztül ül a szobában, ahol él...
Eddig sikeresnek mondható a nap. A lány, vidáman magyaráz testvérének. Mindketten nevetnek, csillog a szeműk egy-egy újabb felfedezés után, élvezik a körülöttük zajló történéseket, "csodákat". "Ez a mosoly mindent megér!" - böki oldalba könyökével anyját a lány. - "Még a nap is kacsint nekünk, ugye Joci!" - közben kicsit megborzolja a haját Józsinak, de aztán meg is igazgatja gyorsan.
Ahogy közeledünk a rendelő felé egyre több emberrel találkozunk szembe. Ki-ki maga módján "megmustrálja" a kis csapatot. Van, aki mutogatva hívja fel a figyelmet rájuk társának, van, aki lesütött szemmel megy el mellettünk.
Egy édesanya szembe jön velünk 4 év körüli kisfiával, aki előre rohan felénk és nagyon édesen kiabálja: "Anya nézd! De szép biciklije vagy a bácsinak!" Szinte belehasít fülünkbe, amikor ráüvölt a kisfiúra: "Ádám! Azonnal gyere vissza!" A gyermek kicsit megszeppenve szót fogad, de azért félszegen megemeli a kis kezecskéjét és pici mosollyal felénk int. Szívem szerint megöleltem volna, annyira aranyos és tiszta lelkű megnyilvánulás volt. Amikor visszaér anyukájához, az szinte magához ragadja és gyorsan átsétál vele az utca másik oldalára, közben többször is hallom, hogy "Ne nézz oda!" A kicsi egyáltalán nem értette mi történik körülötte. Gratulálok az anyukának!
Csendben sétálunk tovább, érezhetően mindenkit kicsit sokkol a történés. Csak a kerekesszék nyikorgása, alkatrészeinek kattogása jelzi haladunk. A lány töri meg a csendet: "Ezt nem lehet megszokni. Semmi baja nem történt volna a kisfiúnak, ha odaengedi, és esetleg elmagyarázza, hogy a bácsi nem tud járni és ezért van neki ez a "biciklije"."
A gyerekek nagyon okosak és sokkal több mindent megértenek, mint ahogy azt a felnőttek képzelik. Talán, ha így történne, minden találkozás, hogy megismertetjük az élet e részével is a kicsiket, jobban elfogadná a növekvő társadalom a beteg, sérült embereket. Nem így van. Valamiért féltjük megmutatni nekik a "másságot", így próbáljuk óvni őket. De vajon mitől? Ezt kifejtem majd egyszer bővebben, most sétáljunk tovább...
Még mindig egy szó nélkül haladunk. Azon gondolkozom, mivel tudnám megtörni ezt a fájdalmassá vált sétát. A megoldás Zsuzsanna szájából hangzik el: "Hazafelé fagyizunk?" - kérdezi a fiúra kacsintva. Hála' az égnek ez bejött, hamar rávágjuk az igent, és újra mosolyogva haladunk úticélunk felé.
Elérünk az első nagy útkereszteződésig. Nincs jelzőlámpa. Állunk, állunk és még mindig állunk. Egy autósnak nem jut eszébe átengedni bennünket. Zsuzsanna ismét megteszi a szükséges lépést, megelégelve a dolgot és az útra lép. Kezét felemelve jelzi az autósoknak, hogy állj. Látom a nem tetszést, de már fogjuk is a kerekesszéket és húzzuk le a padkáról. Ahogy tempósan haladunk át a zebrán, a kocsi kereke beakad a villamossínbe, József előre bukik, nyúlunk utána, alig bírjuk ketten megtartani, de végül sikerül. Folytatjuk az átkelést, ahogy felnézek az ijedtségből látom, hogy közvetlen közelünkben minimum 25 ember nézte végig a "produkciót". "Üvölteni tudnék! Egyik sem mozdulna meg.." - morogja orra alatt a lány. Nem dühöt láttam arca vonásain, inkább csak az értetlenkedést. Egyszerűen nem értem. Vagy én is ezt tenném hasonló helyzetben? Nem tudom.
Végre átvergődünk az úton és már csak pár lépés a rendelő. Bemegyünk. Megállunk a bejárattól pár lépésre. Az édesanya a betegfelvételhez siet, hogy beadja a papírokat. Zsuzsanna testvére mellé kuporodik és erőt adó mosollyal néz rá; közben Joci "haját igazgatja, simogatja fejet. "Előre félek a feljutástól." - mondja, rám emelve tekintetét. Körülnézek. A lifthez, ami a félemeleten van, lépcső vezet és egy nagyon meredek és keskeny rámpa. "Legutóbbi feljutásunkra emlékezve el kezd hevesebben verni a szívem. Na, mindegy, fel kell jutni." - feláll, és hatalmas sóhajt vesz, mintha erőt gyűjtene a feladathoz. Közben az anya visszaérkezik a sorszámmal. Megbeszéljük, hogy egyik oldalát, ő másikat én tolom. Háromra indulunk. A negyedénél sem járunk, kifordul az első kerék és visszahátrálunk. Pihenünk. Már meg sem lepődök, az emberek bámulnak.
Negyedik próbálkozásunk járt sikerrel, már majdnem a tetején voltunk a rámpának meg kellett állni. Alig bírtuk tartani, a lában csúszott ki alólam. Össze kellett szedni minden erőnket, hogy tovább tudjuk tolni. Senki meg nem mozdul, hogy segítsen. A lépcső tetején egy néni áll, nagyon cuki nagymamis kinézettel. Összetöpörödött vékony test, kicsit meghajlott hát, szépen megőszült haj, bottal a kezében és megszólalt: "Aranyoskáim! Tudok segíteni?" Ez adott akkor erőt, hogy már levegőt nem kapva összeszedjem magam, bevessem megmaradt tartalékaim. Zsuzsannára néztem. Ahogy tekintetünk összetalálkozott, tudtam, ugyan az játszódik le benne is. Mintha valamiféle burokban lennék. Megszűnt, minden zaj, tér és forma. Csak a cél elérése lebegett szemünk előtt: FELJUTNI! Mintha kiléptem volna testemből és látnám kínlódásunk, küzdelmük a "rámpa-szörnnyel".
"Told!" - hasított fülembe Zsuzsanna hangja. Utolsó erőinket bevetve tettük meg azt a pár centit; felértünk.
A néni megsimogatta a lány vállát, aki fáradt mosollyal viszonozta a kedvességet. Nem szóltunk semmit, nem is kellett, benne volt minden. A köszönet, az együttérzés, a jóindulat, a fájdalom. Minden..
Nap, mint nap szembesülnöm kell azzal, hogy a társadalom, nincs felkészülve egy ilyen "másságra". És bár vannak kezdeményezések, nem könnyíti meg sok hátrányos helyzetű, beteg ember és családjuk életét, vagy csak nagyon kevésnek. Sok befolyásos ismert ember tesz/tett már értük, de még mindig kevés. Remélem, elgondolkodtató volt ez a történet. Próbáljunk, kicsit más szemmel, más hozzáállással járni a világban. Az élet tartogathat meglepetést mindenki számára. Sosem tudhatjuk, mikor lesz szükségünk segítségre..
2013 július 8.
Csabai Szilvia