Keresés
Tájékoztató a közlekedőképesség-minősítési rendszer felülviz
Európai uniós támogatásból megvalósuló fejlesztési informáci

Meosz hírek: Mégis, mi folyik itt?

Hírek - 2012-08-12
Meosz hírek: Mégis, mi folyik itt?

Ez egy elmélkedés. Vagy ha tetszik, találgatás. De úgy is mondhatjuk, gondolat-kísérlet. Gabi ihlette, aki üzenőfalunkra ezt írta:

"3. kategóriás, 57 év alatti vagyok. Ma "ünnepelem" a 20. álláskeresési elutasításomat. 4-6 órás részmunkaidős állásokat pályáztam, olyanokat, amelyek ideálisak megváltozott munkaképességűeknek, pl. portás-recepciós, adminisztrátor stb. diplomás, nyelvvizsgás vagyok, de sajnos 50 felett, de még 57 alatt és ezért be se hívnak interjúra, mindenhova max 35 évest gondolnak, tök egészséges , fiatal nőket, akik amúgy simán tudnának teljes munkaidőben egy távolabbi munkahelyen is dolgozni. Természetesen az életkori diszkrimináció nem jelenik meg a hirdetésben, csak szóban közlik, mint kifogást. A legtöbb munkahely önkormányzati vagy állami volt. Akkor miről beszélnek? Hova akarnak minket küldeni? Közmunkáéra, stadiont építeni? Hol vannak a munkahelyek? Komolyan mondom, ennél embertelenebb megoldást álmomba sem tudtam volna elképzelni, azt hittem egy keresztény-nemzeti kormány a humanizmus megtestesítője lesz. Mégis, mi folyik itt?"

Szerintem a válasz egyszerű. És rémisztő.

A foglalkoztatási támogatás szabályainak változtatásán látszik,mire megy ki a játék. Félig kimondva, félig kimondatlanul, de a kormány szándéka, hogy vagy rokkantsági ellátást kap valaki és akkor ne dolgozzék emellett, vagy rehabilitációs ellátást kap (három évig) és mellette támogatják a foglalkoztatását is (három évig), hogy aztán minden támogatás nélkül boldoguljon a munkaerőpiacon.

Még egyszerűbben: akit – bármily kis pénzzel is – de „ellátunk”, az mást már ne kapjon, aki meg kap valamit egy még kisebb ellátás mellett, attól is szabaduljunk meg három év alatt.

Ennyi. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy a megrokkant vagy fogyatékos embereket a létminimum alá szorítják, a még rehabilitálhatókat még mélyebbre nyomják, aztán ki i boldoguljon, ahogy akar.

Dr. Székely Ildikó a minap egy interjúban arra hivatkozott, hogy csak akarni kell és minden sikerülhet, s felidézte Erőss Zsolt amputált hegymászó sikeres rehabilitációját. A Nemzeti Rehabilitációs és Szociális hivatal főorvosa azt persze elfelejtette elmondani, hogy Zsolt rehabilitációja – fantasztikus egyéni teljesítményén túl – azért is sikerülhetett, mert műlábaira annyi pénzt áldoztak, mint amennyit 30 másik ember rehabilitációjára összesen.

Kórozs Lajos az MSZP egykori szociális államtitkára nemrégiben lemengelézte a rehabilitációs bizottságokat, a fasiszta tömeggyilkoshoz hasonlítva őket, amin persze mindenki kellően megsértődött (joggal), de ő is elfelejtette elmondani, hogy a rokkanttá nyílvánítás drákói szigorítását ők kezdték el, gondosan elfelejtve a rehabilitáció valódi fejlesztését, a nehéz helyzetbe jutott emberek megsegítéséért tett érdemi lépéseket. Sem Kórozs sem Soltész Miklós jelenlegi szociális államtitkár nem vethet egymás szemére semmit, mindketten ugyanazt tették és teszik: amit csak lehet, visszavonnak, elvesznek, de a segítő rendszerekről csak beszélnek, de létre nem hozzák azokat.

Mégsem mondom, hogy ők a hibásak.

Csak végrehajtók. Mint azok az orvosok is, akik lelkiismeret-furdalás nélkül a jogszabályokkal takarózva vesznek el harmincezer forintos ellátásokat tényleg sérült (és nem csalóblink1.gif emberektől, akik nem szégyellik vizsgálatnak nevezni a párperces akciót amellyel életek fölött döntenek. Súlyosan megszegik a Hippokratészi esküt. Igaz, ezt az esküt évtizedek óta nem teszik le a magyar orvosok, mert olyan elavult. Még az is benne van, hogy az orvos betege kárára semmit sem tesz.

De mégis mi a cél? Mit hajtanak végre és miért?

A cél az, hogy a lehető legkevesebb támogatást kelljen bármilyen címen kiutalni, miközben persze a bevételek beérkeznek, de másra fordítják azokat.
De senki se gondolja, hogy mindezt társadalmi támogatottság nélkül teszik. A derék középosztály tapsikol a naplopók nyúvasztásán (én melózok ő meg pénzt kap, most jól megkapja!), örvendezik a munkanélküliek kilenc hónapos támogatásának háromhavira csökkentésén (menjen el melózni a disznó, ha meg akar élni!) és éljenzi a közgyógyellátás szűkítését (ha én fizetek, ő is fizessen!).

Egy idő után persze mindenki megbetegszik, mindenki rászorul ilyen-olyan támogatásra, mindenki meglepődik, ha a befizetett járulékai után csekélyke kegyelem kenyérre ítéltetik, de erre senki sem gondol, amikor rendben mennek a dolgai.

Csak évek, évtizedek alatt lesz majd látható, milyen károkat okoz Magyarországnak ez a politika. A szolidaritás, együttérzés, segítés és könyörületesség társadalmi rendszereinek kiírtása lassan ölő méreg. Egy-egy emberre azonnal hathat, a nemzetet csak hosszú idő alatt teszi tönkre.

Igaz, ez sem zavar már akkor majd túl sok embert. Fiaink és lányaink akkorra már jórészt külföldi nyugdíj és betegbiztosítók ellátásit élvezik majd az idegenben betöltött állásaik után.

Gabi azt kérdezi, mégis mi folyik itt?

Szerintem itt egy csúnya, önző és ostoba világ kialakítása folyik, ahol a középosztály kívánatos felemelkedését a szegények kárára kívánják megvalósítani, nem kis sikerrel.

Mondjak én is egy példát?

Böhm András, a Magyar Köztársaság Aranyérmével kitüntetett mozgássérült költő hamarosan 70 éves lesz. Mivel éltében súlyos mozgáskorlátozottsága miatt sosem volt képes dolgozni, árvaellátásban részesül. A nemeslelkű állami adomány összege egyébként jövőre talán eléri a havi hatvanezer forintot is, amiből Matolcsy miniszter úr számítása szerint fényesen megélhet. András barátom a minap elújságolta, hogy közgyógy ellátási igazolványát visszavonták. Merthogy a gondoskodó állam az árvasági ellátottakat törölte a jogszabályból. Nos, költőnk ezután aszpirinjét és kerekesszékét sem kapja ingyen, ami ugyan nem nagy összeg az állam megmentését figyelembe véve, de neki nem kevés. Mégsem háborog, csak ennyit fűz hozzá az eseményhez: „Majd igyekszem, hogy eztán ne sokat betegedjek meg”.

Igyekezzetek Ti is! Egy igaz hazafi nem betegszik, nem rokkan, nem lesz munkanélküli. Egy igaz hazafi nem vágyik nyugdíjas, békés öregkorra, nem szed mindenféle drága gyógyszert és nem tart igényt szociális gondoskodásra. Egy igaz hazafi dolgosan él, sok gyereket nevel – elsősorban a külföldi munkaerő piacra – aztán ripsz-ropsz távozik az élők sorából, mielőtt a többi igaz hazafinak bárminemű problémát okozna.

2012 július 31.
 
Dr. Derera Mihály